Zayn Malik szemszöge:
Lola békés arccal alussza igaz álmát, szinte rezzenéstelen, míg én nagyapja karosszékéből figyelem teljesen elvarázsoltan. Összekuporodva ártatlan, sebezhető tekintete. Még csak kölyöknek mutatja magát, de már kezd felnőni.
Amilyen pajkos, most olyan...
Gondolatmenetemet, Lola kitárulkozni látszó őzike szemei zavarják meg.
Hatalmasakat pislog az apró szemével, azonban most teljesen más csillogással ég, majdnem lángol.
Ajka elárulja mit akar ez a kölyök.
"Számtalan lány nézett már rám így, de egyiknél sem éreztem azt, amit nála: az enyém!"
Kék szemei árulkodnak magáról. Lassan ül fel, csupán egy égitest világítja meg a szobát, a függönyön át. Lola arca felragyog és hallom dürögő szívének vad lüktetését. Ennek az okozóját is sejtem: én magam volnék az.
Ingem félrecsúszik vállán, mikor kiszáll a bájos teremtés, a puha, felmelegedett ágyból. Visszatessékelném a helyére, de addigra már az ölemben összekuporodva nyugszik.
Fejét mellkasomnak szorítja és gyenge kezeivel, alig éri át a derekam. Haját simogatom, végül kitör belőle ami már eddig is bizonyossá vált, sírnia kell. Sírnia kell, hogy álomba nyugtassa, hogy könnyebb legyen a szeretni való kis lelke.
Úgy ragaszkodik hozzám, mint egy kislány a plüssmacijához. Érthető, hisz ennek a lánynak, senkije nem maradt rajtam kívül, csak egy emlékkép a nagyapjáról.
Még jobban magamhoz szorítom a lányt és érzem puha bőrének friss illatát. Teste meg-meg remeg többször is, míg majdnem álomba sírja magát. Halk szuszogása morajlik a szobában, csupán ez az egyetlen hang, amit hallani vélek.
Ujjait végighúzza a testemet fedő tetoválásokon, majd érdeklődően pásztázza a tekintetemet. A kíváncsiság sosem bűn, főleg, ha egy ilyen kincset tartasz a markodban. Halkan felnyög, mikor apró termetét egy kicsit megemelem, s összerezzen.
Rakoncátlan tincsei szerte széjjel állnak, arcára pír borul, mikor halványan rámosolygok. Nem tudja, hogy mi zajlik le a fejemben, csak sejtheti. Az a sok mocskos gondolat, mind hozzá vezet...
Egyedül hozzá, akit olyan jó magamhoz ölelni. Azt a pici, mégis életre és érintésre termett testét. Minden megszűnik körülöttünk. Csupán csak szeretni akarom, ahogy még soha senkit azelőtt, pont amiért visszajöttem hozzá, mert arcával belopta magát a házamba, a szívembe majd a karomba, a maga kis őrült akaratával. Csak az vigasztal, hogy nem tudja a titkaimat. Megutálna és elmenne, azt pedig nem akarom, hisz nagyon hozzám nőtt ez a vakarcs.
Csendben mered maga elé Lola, hagyja, hogy magamhoz öleljem szorosabban és még szorosabban, ahogy csal lehet.
Testem további tanulmányozásába öli az erejét és szinte már könyörgök neki, hogy próbáljon aludni. Okosan, szófogadóan teszi amire kérem, de nem mászik ki az ölemből, megvárja, hogy majd én lerakom az ágyra.
Fáj beismernem, de szívszorító így látni, őt aki mindennél fontosabb nekem. Az utolsó családtagja is meghalt. Immár, mind a négyen azt nézhetik, hogy hogyan próbálja tönkre tenni magát, mikor mellettem van.
Sosem volt biztonságban és most már nem is lesz, soha többé, de ha megint elhagyom, teljesen össze fog törni, mint egy csésze, amikor a földre hull, s nehéz lesz felszedegetni a darabjait. Egy életre megsebzem odabent.
Szemét, hol összezárja, hol kinyitja, úgy bújik hozzám, mint egy kölyökkutya menedéket keresve gazdája ölében, s csak sodródik az árral keserves sírás közepette.
Kicsit fészkelődik az ölemben, mikor aránylag lenyugszik, s elvarázsol a szemébe visszatérő vad, pajkos csillogás, mely időről-időre magával ragad és tart fogságban a hideg, szürke, sötét éjszakákon. Halkan sóhajt fel.
Homlokom az övének szorítom, mélyen beszívja illatomat a pólón keresztül. Szemeit lehunyva tartja, veszi a levegőt, miközben érzem, ahogy mellkasa és melle egyszerre emelkedik, majd süllyed.
Összerezzen, mikor megsimítom a hátát, s a dereka vonalára haladok. Szomorúan tapogatja meg az arcom és rá kell jönnie, hogy nem cirógatni való, hanem durván borostás.
A kitárt ablakon befúj az éjszaka hűvös, borzongató szele és még jobban leemeli Lola válláról a felesleges fehér ingemet. Jobb szeretem látni azt az ártatlan meztelen testét.
A karomba emelve viszem, hogy becsukjam az ablakot és egyúttal a függönyöket is elhúzom.
A teljes sötétségbe botorkálok vissza, vele a karomban egészen az ágyig. Minden hátsó szándék nélkül fektetem le az összegyűrődött takaróra, s melléje telepedek. Szorosan hozzám bújik, mintha a takarót helyettesíteném. Bárcsak. Minden éjjel melengetném védtelen testét és nem engedném el bizony soha.
Egy erőltetett mosoly ül arra a csókolni való szájára. Átölelem a lányt, aki belepuszil a tenyerembe. Ámulattal járja végig a kezem a bársonyos végtagjait. Ingem majdnem térdéig ér, túl nagy ez a ruhadarab egy ilyen pici, törékeny testre.
Teljesen elveszik a karomban, háromszor is körbe érném.
Itt kell rájönnöm-e tökéletes idilli, mégis meghitt hangulatban, hogy mennyi minden van ebben a lányban, ami úgy vonz, mint legyet a fény, vagy amit olyannyira szeretek benne: a szeme csillogását, a haja fényét, az ajka halvány rózsaszín színét, s annak édes ízét. Teste melegét, amelyet még most sem hagyom, hogy kialudjon. Vérig hatoló ujjacskáinak borzongató érintését.
S hirtelen olyan világossá válik minden, amit teszünk: együtt vagyunk, egyetlen mindent eláruló, szenvedélyes csókban összeforrva, meghazudtolva a szépségét, hisz most minden szebb, mint valaha.
Nem tétovázok tovább, ajkam az övére simítom, ezzel öntudatlan állapotba taszítva a lányt. A sós, nedves könnycseppek végigfolynak az arcán, le az ajkáig, amiket lecsókolok onnan. Hosszan fekszik karjaim közt, ahová valójában tartozik, s halkan szuszog, édes álmot aludva. Olyan elbűvölő, esetlen kölyök, mint amilyen valójában.
