Chapter five: Cry!

Sziasztok!!! Először is elnézést kell kérnem tőletek, hogy ilyen későn hozom a részt, több, mint 2 hét után. Nagyon nagyon sajnálom. Ennek az okai pedig a következőek: tanulnom kell, zenesuliba kell járnom és ott van a barátom. <3 Írásra pedig nem sok időm marad. De most megpróbálom bepótolni az elmaradottakat. Szóval itt is lenne az új rész. Szeretném, ha páran kommentelnétek. Nem ez lett a leghosszabb rész, de remélem ennyivel is megelégedtek most.
Millió puszii: ~Patrícia

------------------------------------------------

Sírj! 

 Zayn Malik szemszöge: 

Beyoncé - Halo

A kora hajnal már jó pár órája elmúlni látszik, s mikor az ablakon kinézek, az ezernyi színekbe átöltöző falevelek elhalását vélem felfedezni, majd a fürdőszobából kiszökő víz csobogását és a frissen kilépő lányt, egy szál törülközőben.

Elvarázsolva nézek végig, pici termetén, puha, kissé nedves bőrén. Hosszú, kontyba fogott barna haját, most leengedi, eltipegve mellettem. Utána kapok, derekát elérve vonom magamhoz.

Megpróbálkozik a szabadulással, de teljesen feleslegesen teszi, hisz maga is tudja, hogy bizony nem engedem el.

Felállok az ágy széléről és karom Lola köré fonom, a kis törékeny, ártatlan teste köré. 

Páratlan pillanat ez a mostani. Olyan valóságos, kissé szemtelen és boldog. Mintha csak mi ketten lennénk ezen az átkozott világon, mely annyi, de annyi fájdalmat őriz, s tart titkon magában.

Hadd öleljem még.

Csak egy kicsit, míg meg nem nyugszik zaklatott és zakatoló lelke. Itt legalább biztonságban tartom, de ha elengedem, ez a kis madárka képes kirepülni a fészekből és bajba sodorja még magát a végén.

Halkan szuszog, magam felé fordítva, hozzám bújik, úgy, ahogy még soha senki azelőtt. Hallom, ahogy pisze orrával mélyeket szippant az illatomból, közben teste remeg, de nem tudom, hogy mitől. Tudhatná már, hogy nem fogom bántani. Feltolulnak benne az elrejtezni látszó érzelmek, melyek folyton magukkal kísérik.

Mintha próbálna valamit leküzdeni magában, erőlködik rajta.

Talán a félelmet?

Kicsit erősebben húzom magamhoz a testét, fülébe egy régi dalt kezdek dúdolni, amit anya szokott nekem énekelni, annak idején. Szíve hol heves, hol pedig lágy, mint, ahogyan hozzám simulva, elcsitulva figyel a hangomra.

A zsebemben eszeveszett módon kezd rezegni az a fránya telefon, s Lola megmoccan, kitér a karom alól, figyelem, ahogy teljesen elpirulva sétál a fürdőbe, én pedig idegesen előrántom a telefont. A képernyőt vizsgálgatom. Ismeretlen szám.

A telefont szorongatva a kezemben, hallgatom, amit elmesélik, hogy egyetlen szerelmem legutolsó rokona is meghalt pár napja San Marinóban.
Lesujtva figyelek a férfi hangjára, aki még ma az olasz városban akar minket tudni, a temetés miatt, ami a holnapi nap folyamán kerül megrendezésre.

Alig rakom le a telefont, Lola, szabadidő ruhában igyekszik ki a fürdőből, egyenest vissza a karjaimba, várva, hogy tovább énekeljek neki.
Tanácstalanul túrok fekete hajamba és elfordulok a meg semmit sem sejtő lánytól. Hülye lenne nem felfedezni rajtam a zavartságot, épp ezért nem tétovázva, rá is kérdez.

-Lola... Aki az előbb hívott... - a mondatokat tördelve próbálom elnyögni, hogy mi történt, de ahogy belenézek kék szemébe, elkap a sajnálat a lány iránt. - Én annyira sajnálom... A nagyapád pár napja... meghalt. - ahogy kimondom ezeket a szavakat, szeme elkerekedik a hír hallatán.

-De, hogyan? És miért? - annyi, de annyi kérdés jár még abban a figyelemre méltó kis buksijában, szavai azonban elakadnak a második kérdése után, s már csak arra tudok figyelni, hogy kellőképpen tartsam karjaim között a zokogó kölyköt.

Nem bírja abbahagyni a sírást, de nem is kell. "Sírd csak ki magadat, könnyebb lesz majd. Sírj!" Olyan angyaliknak, hányatott sorsúnak látszik, csak sír és sír, miközben pólóm markolja a mellkasomon, s gyémántként kihulló könnye áztatja a pamut anyagot a bőrömön. Nehéz lenne választ adni a kérdéseire.

Hosszú pilláin, könnycseppek táncolnak, ujjaimmal letörlöm, nincs helye a sírásnak ezen a pofin. Bánatosan mered magában, rózsaszín ajkai elnyílnak, de egyetlen hang sem merészkedik ki rajta.
Apró ujjaival erősen szorít, nem akar elengedni. Érthető.

***

Lola békésen alszik az ölembe hajtva fejét. Oly megnyugtató számomra ez a látvány. Ha boldog én is az vagyok, ha szomorú én is az vagyok... Csak párszor moccan meg, de nem ébred fel. Bársonyos, hosszú, szeme elé leomló haját igazgatom és fésülöm ujjaimmal.

Elönti valami melegség a hideg testem. Olyan ártatlan ennek a lánynak a tekintete, kedvem lenne itt helyben felfalni.
Megcsókolni, majd felfalni a kedvesemet.
Puha bőrén végigsimítani, s most olyan nyugodtan álmodik. Engem is magával ragad az álommanó, pedig még sokáig nézném őt.

A gép landol San Marinóban. Hihetetlen érzés újra itt lenni. Hátborzongató, közben vérpezsdítő is egyben. Lola ideges, s kapkod, majdnem sír, mikor a taxiba előttünk ül be egy nő. Karjánál megragadom és elrántom az idegen közeléből, ő pedig káromkodva kiabál velem. Mérgesen meredek rá, kicsit le is csitul, de éppen csak pár másodpercre.
Megértem a felháborodottságát, de túlzásba nem kéne vinnie.

Pont úgy viselkedik, mint egy 4 éves gyerek, akitől elvették a Barbie babáját és ilyen módon akarja visszaszerezni, de ez a hasztalan keménysége nem vezet sehova, csak konfliktusba, amit igyekszek elkerülni ezzel a szemtelen, merésznek tűnő lánnyal. Viszont a látszat mindig csal. Hiába akarja magát keménynek, megtörhetetlennek mutatni, belül nem ez az igazi Lola Blackwood.